Folytatódik a Csuszatorony... ööö, izé, azaz a tuning.

Csendesnek tűnnek a napok, de nem pihenek. A sok munka mellett alig jut idő a hobbira, de azért haladok szépen.

Az elhatározás megszületett, átalakítom az autó hátsó futóművét száraz, duplacsuklós féltengelyesre (IRS). Első sorban nem a jobb úttartás miatt, mert hiszen a leültetett hátsó futómű rövid rugóútjával ez majdnem mindegy, hanem mert szereztem egy száraz féltengelyes váltót, amibe Torsen (Torque Sensing - nyomaték érzékelős, részben önzáró) differenciálmű kerül majd.

Ennek előnyei elvitathatatlanok egy 200 Nm nyomatékú 840 kg-os autónál.

Az alkatrészek megvannak a futóműhöz, külön köszönet Schlosser Zolinak a sok segítségért és cuccért, már szemcseszórónál, porfestőnél vannak.

Mellesleg az elmúlt 3 éveben annyi olajos féltengelyes váltót szerelgettem, hogy nagyon meguntam a látványát is, javítani, meg szerelni, kivenni, maga a rémálom. Itt az ideje a váltásnak.

A motor még mindig darabokban, a főtengely-lendkerék kiegyensúlyozás alatt. Amint visszajönnek, megint épül a motor, abban nem lesz semmi változás.

A tuningolók ars poeticája, 1942-ből...

TORNYOT RAKTAM...

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.

Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.

A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

(Horváth István, 1942)